Segítek hogy neked jó legyen VAGY segítek hogy nekem jó legyen? Nem mindegy!

Mostanában egy elég érdekes problémakörrel találkozok egyre többször, mégpedig a segítés és segítség totális kifordított félreértelmezésével. Járnak hozzám többen "családostól", például a házastárs mindkét fele, vagy anyja-lánya, stb. egyre többször találkozok azzal a jelenséggel, hogy az egyik fél borzasztóan meg akarja menteni a másikat, míg az lassan tönkremegy a nagy segítségáradatban. Ajánlom olvasmánynak Eric Berne - Emberi játszmák című könyvét, de most kiragadnék egy személyes megfigyelést is.

Egy kedves tanítóm szavaival élve "a hála nem rólam szól, hanem neked". Valahogy így van ez a segítéssel is. A nálam panaszkodó kliensek ("látom ám hogy az xy nem húzza ki magát otthon, megbököm a hátát középen, de csak pampog utána", vagy "piszkálom ám, hogy tornázzon, de lusta hozzá", vagy "sose lélegzik szépen, mindig rá kell szólni, aztán megsértődik") nagy része nem segíteni akar. Azt szeretné hogy úgy éljen/lélegezzen/álljon/testtartson a másik, ahogy őszerinte jó és nem úgy ahogy a másiknak jó. Saját magát egy hősként tünteti fel, aki meg akarja menteni a másikat, aki szemét módon nem hagyja magát. Emlékszem gyerekkoromban sokszor kaptam azt a felnőttektől hogy "csak jót akarok neked" és mindig azt gondoltam közben hogy "oké-oké de nekem ez baromira nem jó..." Például mikor délután aludtam a kollégiumban és felkeresett a szobában az igazgatóasszony, hogy miért nem vagyok tanulószobán? Mondtam hogy délután szeretek aludni és inkább estefelé tanulgatok. Persze nagy vita lett belőle, hogy ők a javamat akarják és jószándékból büntit adnak a tanulószoba kihagyásáért. Majd meglátom, hogy nekem ez jó lesz és csak segíteni akarnak. (nem így lett)

Amit én látok: A hős segítők, akik meg vannak győződve róla hogy épp megmentik egy szerettüket, valójában tudatalatt önfényeznek, ráadásul a megmenteni kívánt személyt abszolút, de semmilyen módon nem tisztelik, sőt, a valódi igényeit semmibe veszik. 

- Nem tisztelik hogy jelenleg hol tart a gyógyulási folyamatában, csak erőszakkal tolni akarják előre. Mindennek időt kell hagyni, saját maga kell megérezze. hogy fáj a háta közepe és belső indíttatásából kell kihúzza magát, a szándékot senki se teheti bele a másikba (maximum egy védekező mechanizmust alakít ki a másik, hogy ha meglátja a hozzátartozóját, akkor előre kihúzza magát, félve a piszkálástól, de ez nem a valódi gyógyulás, csak egy félelmi minta)

- Nem tisztelik hogy mennyi segítést képes elfogadni/befogadni, hanem annyit akarnak rátolni amennyit szerintük jóleső.- Nem tisztelik a valódi igényt (piszkál eleget a gyógytornász, te a családom vagy, szeress így (púposan, hisztisen, lustán stb.) hanem erőszakosan át akarják tolni a szerintük vélt jót.

- Nem adnak a másiknak időt, nem hagyják a saját tempójában felismerni a dolgokat, sürgetnek, siettetnek.

- Valójában a másikat saját hősiességük fitogtatására használják, ami közben segítésnek álcázva egy olyan szituációt teremtenek, amiben valójában ők a fontosak és nem is a segíteni kívánt személy.- Valójában a segítésük a másik nem elfogadásáról szól, annak az érzésnek a keltéséről, hogy "nem vagy így jó, de majd én megváltoztatlak".

- egy kicsit nem ideillően pedig: hellingeri elvek alapján az energiát soha, de SOHA nem toljuk visszafelé, egy gyermeknek sosem dolga a szüleit megmenteni. soha. tisztelni kell a döntésüket, még akkor is ha mi mást gondolunk helyesnek és abban kell támogatni őket amit ők látnak életútjuknak és nem amit mi találunk ki nekik. Lehet máshogy is, de felesleges. (szerintem)

Tudsz-e annyit segíteni amennyit a másik képes elfogadni és egy cseppel sem többet?

Mire lenne szükséged a másik jelenlegi döntéseinek/állapotának elfogadásához?

Mivé válhatna az életed ha másik felé irányított erőszakos segítő energiát a helyes útra terelni? (akár önmagad felé)

Mitől veszed el az energiát amíg a másikat akarod megváltoztatni?

Hajlandó lennél e mindent ami a hősi segítő szerepedet fenntartja meg nem teremtetté és semmissé tenni?