Mennyire vagy elhivatott a változás iránt?

Már sok bejegyzésben taglaltam nektek a test-lélek-szelem hármasának jelentőségét. Ha ezek közül bármelyik nem akar gyógyulni, akkor nem is fog. Ilyen egyszerű. Ha fájdogál itt ott, de a fejemben még fontosabb hogy befejezzem a tavaszi nagytakarítást, hogy lecipekedjek a pincébe, vagy hogy más kedvéért még tovább őröljem a testem egyéb tevékenységgel, akkor a gyógytornász munkája mehet a kukába. A masszőré is. A lélek kurkászé is. Mindenkié. Amíg a fókuszban nem a gyógyulásom van és az egészségem, addig a testem sem azt az utat fogja járni.

Üzenetet kaptam, sürgős időpont, azonnal, minél előbb, mindenképpen el kéne kerülni a műtétet, de a sérv az bizony piszkosul nyomja azt a fránya ideget, a napok telnek, és ez nem jó így. Valamit kéne tenni, így felkeresett, megvan az időpont, szuper, akkor a haladás útjára léptünk.
Aztán jön a következő üzenet, hogy a főnök nem engedi. Nem engedi? Nem engedi, mert még kell a munkaerő.

Tudjátok régen még én is beleestem ilyen csapdákba. Hogy úgy csináltam ahogy más mondta. Vagy hogy úgy cselekedtem ahogy más elvárta. Mert hát ugyan mit fog szólni? Előrébb helyeztem más kényét-kedvét a saját testi, vagy lelki, vagy szellemi jólétem helyett. Vannak ilyen csapdák. Hallottam olyat, aki azért nem csinálta meg a házi feladatokat amit adtam, mert a kutya ugrabugrált mikor ő a szőnyegre feküdt. Vagy olyat aki azért nem jött el, mert a pici babára nem tud ki vigyázni. Sok kifogás hallottam az életben, hogy miért nem tud valaki tenni magért, pedig jajj hát úgy szeretne, csak hát a körülmények.... Ugye megértem? Sajnos nem. Ugyanis olyan is járt nálam, aki baba cipelővel érkezett és ringattam a picit amíg tornáztattam anyukát, aki bizony elszánt volt. Olyan is volt, aki a munkahelyén lefeküdt az irodában semmivel és senkivel se törődve, hogy az óránkén ismétlendő gyakorlatokat megcsinálja. Volt hogy kimentem házhoz, mert bokatörés után nem tudott kocsiba ülni az illető. Vannak életek, sorsok, vannak családi körülmények, munkahelyek, főnökök, cicák, kutyák, stb. És van a változtatni akarás. Ha az megvan, akkor az előbb említett körülményeket az ember kedve szerint formálja. Ha nincs, akkor a "körülmények áldozata" lesz, amik miatt sajnos nem fog tudni gyógyulni. Elhivatottság kell és sziklaszilárd hit, ha ez megvan, az minden körülményt megformál. Van hogy úgy hogy észre sem vesszük. Egyszer csak bejelentkezik egy régi barátnő, aki vigyáz a picire, vagy elviszi sétálni a kutyát. A főnök hirtelen jött ötletből fitball labdára cseréli a gurulós székeket (igen, ilyen is volt), vagy olyan dolog, esemény, amit most elképzelni se tudunk, mert még nem állunk az elhatározás lépcsőfokán, ahonnan látszódna már.

Ha a fejemben (szellememben) azt gondolom, hogy másnak meg kell felelnem, ha azt érzem (lelkemben) hogy akkor leszek szerethető és elismerhető, ha elvárásoknak felelek meg, tehát ha egyszerűen a külvilágot helyezem az első helyre a ranglistán, akkor a test ezt egyszerűen leköveti. Az energia, amit felveszek, átmegy rajta, hiszen először a külvilágba kell kifelé folyatnom, nem a testemnek adni. Az csak másodrangú.... Majd ha a külvilágban minden kész, kaphat a testem is energiát. De csak akkor lesz minden kész, ha elhiszem végre hogy semminek se kell előbb kész lenni, mint önmagamnak. Furcsa paradoxon de így van.

Mennyire vagy elhivatott a változás iránt?
Mennyire vagy elhivatott a gyógyulás iránt?
Mivé válhatna a tested ha önmagadat helyeznéd előre?
Milyen lehetne az életed ha elhinnéd, hogy senkinek se kell megfelelned, csak önmagadnak?
Mindent ami ezt fenntartja, hajlandó lennél-e megnemteremtetté és semmissé tenni?
Szeretettel: Nóri