Hitelesnek lenni vs. elfogadottnak lenni?

Pár hónapja történt hogy egy régi egyetemi ismerőssel találkoztam és szóba elegyedtünk hosszabban. Elmesélte hogy mostanság nem érzi hogy ki tudna teljesedni a munkahelyé, szereti, de elérte az ott kihozható maximumot és vágyik valami másra. Nagyon érdekli hogy máshogy segítsen (jelenleg egészségügyben dolgozik) de inkább szavakkal, mint mondjuk egy coach. Mikor kérdeztem mi tarja vissza, nagyon érdekes választ kaptam, az én üléseimen más szokott lenni amire ilyen esetben "ráfogják" az egyhelyben toporgást (nincs rá pénzem hogy tanfolyamra menjek, nem merek nekiállni vállalkozni, ott a gyerek nem tehetem meg hogy bizonytalanba ugrok stb.) Azt mondta hogy nincs párja, férje, gyereke, csak éldegél egymaga, ezért ő nem hiteles. Erre kinyílt a bicska a lelki zsebeimben és helyre raktunk egykét dolgot.

Hallottam olyat is aki egy kollégámat szidta, mert elvált és hát tudom-e én kikkel feküdt össze azóta??? Ő ilyenhez nem megy el, mert nem túl hiteles - mondta ez az a személy aki bántalmazóbbnál bántalmazóbb kapcsolatokból lépett akkor át egyikből a másikba. Kilépni nem annyira, inkább a végső kifacsarás után kimenekülni szokott belőlük.

Mitől vagyok hiteles? A fent említett ismerősöm fejében a hitelesség egy (szerintem rég idejét múlt) társadalmi elvárásnak megfelelés. Értem én hogy a kedves kliens vár egy képet egy tüchtig terapeutáról akinek patyolat a lelke, sosem tett ballépést, nem hibázott, ő a "felsőbbrendű" aki tudja hogyan kell csinálni, ő majd biztos eligazítja őt is az élet útvesztőiben. Ez így akár hitelesnek is hangozhat, de valami sántít. Hogy mondhatná meg nekem valaki, hogyan kell felmenni a lépcsőn, ha ő a büdös életbe nem ment fel ő semmilyen lépcsőn sem. Beleszületni egy családba, ahol minden szép és jó, élni a szép és jó életemet, szépen és jól elvégezni az elém tett iskolákat és szép-jó állást találni stb. nem fejlődés. egy legyártott, fútószalagon elénk tett "izé", de az újításnak, az útkeresésnek semmi nyoma. A családom eddigi mintáinak megkérdőjelezésének hűlt helye. Ezt legfinomabb kifejezéssel is egyszerű másolásnak hívnám, engedelmeskedésnek, valami előrágott tovább rágásának. Általában pont az ilyen életű emberek találnak meg előbb utóbb engem is, pontosan ezt a hosszú ideig tartó másnak megfelelést elégelik meg, betegszenek bele. Nos hogyan tudnék én bármit mondani erre ha én is pontosan egy ugyanilyen társadalmi elvárás szerint élnék? Mit tudnék hozzátenni az ő problémájukhoz, hogy nyújthatnám a kezem, ha ugyanazon a lépcsőfokon állunk?Sokkal hitelesebbnek tartom azt ha valaki megjárja a maga útját, rendületlenül ragaszkodik hozzá, még ha az elvárthoz semmi köze sincs, még ha a "normákhoz" hasonlítani se lehet. 

Hitelesnek tarom magam, annak ellenére hogy az eddigi életem köszönő viszonyban sincs a kispolgári trenddel. Minden gyerekkori kihágásommal, az összes osztályfőnöki és igazgatói figyelmeztetésemmel együtt. Minden gyerekkori kihágásommal amire akkor azt mondták "rossz vagyok". Minden tanulás iránti érdektelenségemmel amire azt mondták "hülye vagyok" vagy "nem viszem semmire". Az összes alkalommal amikor lelkileg vagy fizikálisan bántalmaztam az osztálytársaim, a (pár)kapcsolataim, vagy akár egy idegent, mert mindre volt példa. Azzal együtt is amikor én voltam fizikálisan vagy lelkileg bántalmazott kapcsolatban, hagytam és engedtem, mert elhittem nekem ez jár. Az összes el/felszívott akármi/bármivel, minden korttyal ami lefolyt a torkomon. Hogy kikkel éltem és miféle testi együttléteket. Minden kimondott szavammal, minden alantas érzésemmel, amikor gyűlölök, haragszom, vagy dühös vagyok. Azzal együtt, hogy milyen a családom, milyenek a szüleim, hogy elváltak-e vagy sem, miket tettek, vagy miket nem tettek meg. Minden nagyon elcseszett lépésemmel együtt hiteles vagyok. Ezektől vagyok hiteles.

Már meg tudom különböztetni, hogy ezek közül mi az én dolgom és mi nem. Meg tudok bocsátani magamnak azért amit tényleg isten igazából megbántam és fel tudom vállalni azt amiről elvárják hogy sajnáljam, de szerintem így van jól. Az összes darabra szakadt lélekrészem magamhoz tudom ölelni. Bármikor tudok ezekről az esetekről pironkodás nélkül beszélni. Mindezekkel okoztam magamnak egy - néha soha véget nem érőnek tűnő - tanulási és gyógyulási utat, amit bevállalok. Bevállalom hogy ezeket elővegyem és megnézzem miért tettem/nem tettem ezt-azt. A mélyére megyek és onnan jövök vissza. Lesüllyedek hogy felemelkedhessek. Nem álltatom magam azzal hogy "jó ember" vagyok. (egyáltalán milyen az a "Jó ember" - mitől olyan jóóóó). Az életem semelyik részét sem cserélném el, vagy törölném ki. Az vagyok akivé eddig teremtettem magam. Én.

Ennek a posztnak a végéről kihagyom a szokásos kérdéseket, mert ha eddig nem indult el benned kérdés a saját életed kapcsán, akkor felesleges is feltennem bármit. Talán annyi elég:
Mennyire vagy hiteles?
Szeretettel:
Nóri