Hiszel benne/magadban/abban/bármiben/valamiben? "Azt hiszed" hogy hiszel, vagy "biztos" hogy hiszel?
Kicsit paradox módon a hitünkben biztosnak kell lenni, de ha valamit tuti biztosan tudok, akkor mondhatom-e hogy hiszem, hiszen ha valamit tudok, akkor az a biztosság már nem is igazán csak egy hitt/vélt dolog? Néha úgy szoktam megközelíteni, hogy ha a valamibe/valakibe vetett hitünkről lehámozzuk a félelmet és a kételyeket, akkor válik valódi hitté, addig csak egy titkon remélt dolog. Hogy szakmához illő példával éljek, akkor is hinnem kell egy terápia pozitív kimenetelében, amikor még mindig fáj a derekam, ha még 3 héten át fáj, akkor is. Hiszen ha hozzátapad a kétely ott ette meg a fene, hiszen akkor minden alkalommal mellé teremtek egy B verziót, miszerint nem is biztos hogy meggyógyulok. Tehát valójában nem is hiszek a gyógyulásomban, csak titkon vágyok rá, de ez nem egyelő a hittel.
Elmesélem hogy szerintem mi a hit, számomra mit jelent, amivel nem csak egy terápiás folyamatot, hanem az egész életünket kell élnünk. Milyen 3 fajtája létezik?
1. Az Önmagunkba vetett hit.
Abba hogy vagyok elég erős, vagyok elég jó. Hogy a feladataimat az életutam során el fogom tudni látni, bármit kapok éppen. Hit a saját lelki erőmben, a jóságomban, a saját szellemi erőmben, a teremtő képességemben, a saját testi képességeimben (mivel ebben a szent hármasságban élünk). Ha ezekben hiszek, akkor Önmagamban hiszek.
2. A másokba vetett hit.
Hit a többi emberben, a többi ember ugyanezen képességeiben. Hit a többi ember jóságában, jóakaratában, vagy például témánál maradva, hit a terapeuta készségeiben, az orvos szaktudásában. és ismétlem, nem titkon remélni hogy a gyógytornász reméljük nem tesz kárt, hanem hittel lenni abban az emberben, akit választottunk segítőnkül, társunkul. (hozzá teszem, hogy a választásunk helyessége, a saját magunkba vetett hittől függ, hogy elhiszem vagyok olyan jó, és bölcs, hogy képes vagyok számomra megfelelő társat/kezelőt/munkahelyet/stb.)
Hinni abban, hogy minden pontosan úgy jó ahogy van, még ha most nem is tetszik, vagy kifejezetten fáj is. Hinni, hogy van egy nálam nagyobb összesség, egy nagy közös tudat, ami nekem jót akar, amit nem biztos hogy megértek, mert én egy leszakadt picinyke alkotója vagyok. Egyetlen idegsejt sem képes megérteni egy egész idegrendszer működési mechanizmusát, hiszen ő a rendszerben létező legapróbb élő rész, mégis a sejt élete végéig rendületlenül teszi a dolgát.
Számomra nincs legfontosabb ezek közül, mind a három ugyanannyira létszükséglet.
Ha valaki nem hisz önmagában, akkor állandó kiszolgáltatottságban fog élni, állandó félelemben, hogy rosszul dönt, hogy rosszat tesz, hogy nem képes valamire, nem tud dolgokat átvészelni, dolgokon túllépni, hisz nem hiszi saját testi/lelki/szellemi erejét.
Ha valaki nem hisz a többi emberben, akkor állandóan sértve, bántva érzi magát, a munkatársai kipécézik, vagy esetleg a saját családját, párját, szomszédját látja dolgokra alkalmatlannak, például témánál maradva: kételkedik egy rokona gyógyulásában (nem hisz a testi-lelkii-szellemi erejében) így ő akar neki orvost találni, helyette akar szervezkedni, nem hisz a másik döntése helyességében. Tehát önmagát is veszélyben érzi a többi ember társaságában, valamint a többi ember képességeiben sem hisz.
Ha valaki nem hisz egy nagyobb, jót akaró tökéletesen intelligens erőben ami mindent mozgat, az számomra olyan mintha egy idegsejt akarna lekapcsolódni az idegrendszer összességéről. Egyrészt képtelenség. Másrészt leszakadva nagyon egyedül és boldogtalanul is érezné magát. Hiába érezné hogy ott vannak körülötte, valami szomorú hiány kialakulna. A saját maga isteni énjét tagadná ki önmagából ez az egyén. Ilyenkor szokták mondani hogy "ver a sors", meg "isten büntet". Ha hiszek abban hogy valaki/valami odafent van és még jót is akar, akkor ezt akkor is hiszem, mikor éppen nem értem, hogy miért történnek jelenleg katasztrófálisnak vélt traumák velem. Vannak élethelyzetek amiket nem tudok megmagyarázni, feldolgozni, de ha hiszem hogy egy nagy egész részeként ez egyszer majd értelmet nyer, hiszen senki és semmi se akar nekem rosszat, akkor minden rendben van.
Kezelőként úgy látom:Van aki száz terapeutánál volt és minden nap imádkozik, angyali segítséget hív, meditál stb. --> nem hisz önmagéban, csak a külvilágban és valami nagyobban, de önmaga ereje és képességeinek fejlesztése kimarad.
Van aki "erővel" akar megoldani dolgokat. --> nem hisz egy nagyobb rendszerben, olyanokat akar megmásítani és olyanokra választ kapni, amik egyszerűen vannak és pont így kell legyenek, még ha nem is értjük.
Van aki a másik embert akarja megmenteni --> nem hisz a másik emberben.
Van aki úgy érzi a világ összeesküdött ellene --> nem hisz a többi ember jóságában, és/vagy nem hisz a teremtő univerzum tökéletességében.
sorolhatnám. Látjátok hogy ha a három dolog közül bármelyik hiányzik, akkor sérül egy bizalmi viszony. Ezzel mindenképpen dolgoznék (valójában évek óta a mai napig dolgozok is). Hogy ki milyen módszerrel, azt rábízom. Ha hiányzik az ősbizalom, miszerint a a világ, a szüleim, az e,berek, egy biztonságos, szeretetteli közeg, ahol én önmagam lehet, akkor - szerintem - minden erőnkkel azon kell lenni hogy visszaállítsuk.
Ezt annyira hiszem, hogy mármár tudom.Hiszed-e a jót?
Hiszel-e önmagad Testi/lelki/szellemi erejében?
Hiszed-e a többi ember jóságát?
Mire lenne szükséged, hogy elfogadd minden úgy jó ahogy van?
Mindent, ami a kételyeidet fenntartja hajlandó lennél-e meg nem teremtetté és semmissé tenni?
Szeretettel: Nóri